Kitárt ablakok

Írta T. Austin-Sparks

AUGUSZTUS

Ha arra törekszünk, hogy bármennyire is tovább haladjunk Istennel annál a mértéknél, amit általában igaz keresztyén életként fogadnak el; ha arra vagyunk hivatottak, hogy úttörők legyünk a szellemi élet vagy az isteni szolgálat bármiféle továbbvitelében; ha olyan látomást kapunk Isten akaratáról és céljáról, amit Isten népének többsége - vagy akár Isten szolgáinak nagyobb része - nem lát, akkor magányos lesz az utunk. Sok más módon is érezhetünk egyedüllétet. Lehetnek földrajzi okok, vagy lehet egy személyesen átélt belső élmény miatt; lehet olyan megtapasztalásunk vagy időszakunk, amit nem oszthatunk meg másokkal, még a hozzánk legközelebb állókkal sem. Ezek, és más okok is válhatnak a mi "pusztaságunkká", ahol megjelenik a Sátán, és ezt az alapérzést a maga módszereivel a hazugság túlzó birodalmába tolja, és azt mondja nekünk, hogy valóságosan és tökéletesen egyedül vagyunk. Nem ritka, hogy azt sugallja Isten gyermekének, hogy Isten elhagyta őt.

Illés tényleg azt hitte, hogy ő az egyetlen, aki Istenhez hű maradt, és többször is megismételte a panaszát: "Csak én maradtam meg". Szem elől tévesztette annak a lehetőségét, hogy azok a próféták, akiket Abdiás rejtett el, és akikről be is számolt, talán még mindig megmaradtak abban a rejtekbeli hűségben, vagy legalábbis néhányan közülük. De az Úr jobban tudta, és szólt neki hétezer magát meg nem adó szentről, akik nem hódolnak be Jezabelnek vagy a Baálnak. Tény, hogy amit Illés hitt, az határozottan nem volt igaz. Ha vízszintesen szemlélődünk, akkor aszerint látunk, de ha a mennyből tekintünk a dolgokra, akkor sokkal többet észlelünk.

(Részlet az "Egyedül? - Nem egyedül!" című írásból)
By T. Austin-Sparks from: Alone? - Not Alone!